Az olasz horrorfilmek atyja, Dario Argento, az 1977-es Suspiria cimű filmjével írta be magát a horror képzeletbeli nagykönyvébe. Argento és forgatókönyvíró-cimborája, Daria Nicolodi, a Suspiria de Profundis (Sighs from the Depths) című prózaverset vették alapul, amelyet Thomas de Quincey írt 1845-ben. Innen fakad a cím, és Argento „Három anya”-trilógiájának három vasorrú bábája, akik közül Mater Suspiriorum a Sóhajokban kapott kulcsszerepet, a sötétség úrnője, Mater Tenebrarum a Pokolban (Inferno), míg Mater Lachrymarum a trilógia utolsó részében, immár sajnos a trash határán túlról, a Könnyek anyjában (La terza madre) lépett életbe. A mára már kultuszfilmnek számító Sóhajok, kritikailag és anyagilag is sikeres lett. Mindezt nem lehet elmondani a folytatásairól. Ezért nem is csoda hogy a remake-rendezője Luca Guadagnino kemény dióba harapott.

1977-ben a kettészakadt Berlinben Susie Bannion (Dakota Johnson) érkezik hogy tovább fejlessze a tánctudását, egy méltán híres intézménybe. Rövid időn belül felfigyel rá a társulat egyik vezetője, Madame Blanc (Tilda Swinton), aki azonnal a szárnyai alá veszi a tehetséges lányt. Susie tánckarrierje meredeken ível felfelé, miközben több lány is eltűnik rejtélyes körülmények között. Kapunk egy mellékszálat is, amiben egy pszichológus (úgyszintén Tilda Swinton) a páciense (Chloe Grace Moretz) után nyomoz, aki szintén a tánctársulat tagja volt.

Míg Argento a csodaszép képek és a hangok pszichedelikus elegyével érte el a máig tartó hatást, addig Luca Guadagnino plusz szálakal (Történelmi vonal: kettészakadt Berlin, terrorizmus, a nácizmus utórezgései és szörnyű emléke), brutalitásal ruházta fel a mozit. Az egész film rettentő lassan építkezik egészen addig amíg rá nem jövünk, hogy képtelenek vagyunk levenni a szemünket a vászonról. Nem csak a látványvilág miatt, hanem mert olyan erővel dolgozik, vagy mert olyan gore jelenetek vannak benne, amitől leesik az állunk.

A Fő táncjelenet zseniális. A lányok öltözete és kifestése egész egyszerűen lenyűgöző. Az atmoszféra nem éppen kellemes és a film végéig nem is ereszti el az embert. A brutalitás szépségként jelenik meg, a halál pedig gyönyörűségként. A színészi játék remek, Dakota Johnson megmutatta hogy több egy Árnyalatos borzalmatlankodásnál, Madame Blanc-ot alakító Tilda Swinton szintén zseniális, ráadásul én azt csak utólag tudtam meg, hogy egyszerre három szerepet is játszik a filmben, amiből kettő kifejezetten jelentős. Érdekesség hogy pár jelenet erejéig az 1977-es Sóhajok Suzy-ja, Jessica Harper is feltűnik.

Nem tudom ezt a lélekgyötrő rémálmot mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani, csak olyan tegyen vele próbát, aki szereti a művész és brutális filmeket. Az biztos, a befogadóra erőteljes hatással lesz. A Sóhajok egy gyönyörű, ocsmány és igényes művészfilm, amit bátran odalehet majd jópár év múlva listázni az Ördögüző vagy az eredeti Sóhajok mellé. 9/10

Meir Zarchi ultra erőszakos 1978-as botrányfilmje a Köpök a sírodra számtalan országban került tiltólistára vagy ha mégis akkor is csak megnyírbálva adhatták el. 2010-ben felújítottak, és az eredmény meglepő: a remake jobb, mint az eredeti. Steven R. Monroe (Ogre – Halott város, Jabberwock) jól látható, nem egy világmegváltó rendező, de ez az alkotása mondhatjuk szembeötlően jól sikerült. Ezelőtti munkáihóz képest mondhatni remekmű.

Jennifer alaposan felszerelkezve, kibérel egy kietlen környéken fekvő kunyhót. Épp egy regényen dolgozik, ezért szüksége van egy kis környezetváltozáshoz. A helyi vagány fickók fantáziálnak a lányról, akit hidegen hagy ez az egész bókolosdi. Ez nem tetszik nekik, ezért a banda az egyik éjjel meglátogatja Jennifer-t, akit előszőr verbálisan terrorizálnak, majd egy kis idő múlva meg is erőszakolnak. Pechjükre a lány élve el tud menekülni, így az ipsék ereiben megfagy a vér. Nem is tudják hogy a főhősnő véres bosszúhadjáratot indít ellenük...

Az erőszakos, véres filmekkel Dunát lehetne rekeszteni. Amelyek leginkább abban merülnek ki hogy pár tehetségtelen színészt egy elmebeteg leakar kaszabolni. A Köpök a sírodra azonban nem merül ki ennyiben. Feltartóztathatatlanul sodródunk a film cselekményével, izgalmas és végig a képernyő elé szegezi a nézőt. A főhősnő a film második felében Halál Angyalaként csap le a sötét lelkületű alakokra. Élénk fantáziával részesíti az erőszakot a vandálokon, persze személyszerint én még ráhúztam volna a lány helyében és nem értem volna be ennyivel.

Egy percnyi üresjárat sincs benne, kemény, kegyetlen, könyörtelen, és a lány bosszúja teljesen érthetõ és logikus persze. Sarah Butler remekül hozza Jennifer szerepét, ha a karakterek nem is, de a brutalitás elviszi a hátán az egész filmet.

9/10

u.i.: Minden erőszaktevővel így kellene bánni, szerintem! ;)

Annyi meg annyi pozitívumot olvastam az évek folyamán az April Fool's Day-ről, hogy kénytelen voltam venni a bátorságot és próbát tenni vele, de sajnos a döntés elhamarkodott volt, az elvárások magasan, két méter környékén tetőztek, a film pedig nem tudott ekkorát ugrani, sőt mi több nem elég, hogy a lécet leverte, de még a legvégén bukfencezett is egy nagyot, ami nevetségessé tette számomra az addig látottakat.

A sztori néhány fiatalról szól, akik várják a kompot, ami valószínűleg a nagy havazások miatti árhullám levonulása után végre újra jár. Hőseink a szemközti szigetre tartanak, ahová egy debil nevű lány Muffy hívta meg őket, hogy együtt töltsék a hétvégét, amelyben vélhetően április elseje is szerepet kapott. A fiatalok meg is indulnak és természetesen tréfálkoznak meg baromkodnak, ahogy azt kell. Ezek közé a tréfák közé tartozik egy eljátszott hason szúrás-vízbe esés kombó is, aminek a vége egy súlyos sérülés lesz, ugyanis az egyik hajón utazó emberke a komp és a stég közé szorul, azon nyomban kórházba kell szállítani. A továbbra is fogyatékos névvel élő Muffy lépten-nyomon próbálja megtréfálni a társaságot, fingó párnákkal, összecsukló székekkel, leeső kilincsekkel és hasonlókkal. Amikor már-már azt hinnék, hogy egy rosszul sikerül gyerekzsúron vagyunk, akkor végre egy gyilkos is felüti fejét - ez mondjuk így nem igaz, mert csak a lábát látjuk. Hőseink hullani kezdenek, mi pedig várjuk, hogy vért lássunk, de arra bizony várhatunk addig, amíg piros hó esik... Tulajdonképpen egy baromira vérszegény slasherről beszélhetünk, ami nagyon elszomorító. Tény, hogy szeretem a gore-t, de nem feltétlen csak azzal lehet levenni a lábamról, bár úgy vélem, hogy egy slasher esetében elengedhetetlenek a szaftos jelenetek, itt pedig ha jól emlékszem egy levágott fejen kívül semmi über-fasza dolog nem akadt, pedig 1986-ot írtunk. A színvonal stagnáláshoz a színészek is hozzájárulnak, bár nagyon nem szabad őket bántani, mert a karakterek is laposak és a komp kapitány a leghitelesebb, bár ő is picit úgy érzi, mintha legalább egy csatahajtó kampókezű és félszemű ura lenne.

Buta kis vicceskedések nem voltak viccesek. Elvileg horror-vígjáték, amit látunk, de fel nem nevettem és a szememet sem takartam el a félelmetes jelenetek láttán. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a legvégén választ kapunk arra, hogy miért is volt annyira indokolatlanul vérszegény a dolog, de ott meg aztán végleg úgy éreztem, hogy saját magukat rúgták tökön a készítők.

Annyira gáz volt az egész, meg bennem felmerült a kérdés, hogy minek? Miért volt az vicces? Meg egyáltalán. Meg ilyen nevet, hogy Muffy. Na mindegy. A fényképezés meg úgy az egész film nagyon átlagos és habár megpróbál egyedi lenni mégsem sikerül neki, még távolról sem, hiszen egy hétköznapi slashernek indul, ami ráadásul nagyon halovány, a végén pedig még ezt is sikerül lefosnia. Az Ismeretlen hívás eredetijét is rendező Fred Walton filmje nem rossz, csak nekem nagyon nem tetszett, de ha valaki valami lájtosabb slashert keres, esetleg csak ismerkedik a horrorral az még jót is szórakozhat, ha valaki viszont már régi veterán és nehéz tüzérség kell neki, hogy horrorszinten megkapja, amit akar, akkor nyugodtan halogassa ezt a filmet.

4/10

William Lustig Elmebeteg című horrorja ugyanabban az évben került a filmszínházakba, mint a Péntek 13. első epizódja. Viszont míg a Kristály-tavi kalandokban a főszerepet elsősorban a koporsótöltelék gyanánt szolgáló fiatalok játsszák, addig itt tényleg a címszereplőre vetül a legtöbb fény. És ezt tessék komolyan venni, hiszen Joe Spinell (a gyilkost alakító fickó) az egész játékidő alatt ott látható a képernyőn és karakterét is igencsak hamar megismerhetjük. Tehát ebben a darabban nincsenek titkok és rejtélyek, helyettük kapunk egy bitang egyszerű sztorit, amit meglehetősen reálisan ábrázoltak a készítők.

Frank Zito nem épp egy átlagos fazon, hiszen mikor nem őrült víziók gyötrik, akkor nőket gyilkol meg az éjszaka közepén, majd skalpjukkal feldíszíti próbababa-gyűjteményét. Egy nap azonban "hősünk" összeakad egy fényképész hölggyel, aki kissé összekuszálja életét, mivel elkezd gyengéd érzelmeket táplálni iránta.

A '80-s évek elején már eléggé elkezdett burjánzani a slasher, hiszen ekkor már túl volt a közönség Bőrpofa tombolásán és Michael Myers halloween-i kiruccanásán, viszont az Elmebeteg alkotói elég rendhagyó módon közelítették meg a műfajt, hiszen ahelyett, hogy a "sötétben" tartanák a gonoszt, betekintést engednek a mindennapjaiba. Ezáltal közelebb kerülhet a nézőhöz ez a figura, mint mondjuk egy halhatatlan maszkos csávó. Sőt, az egyik jelenetben Zito nem csinál mást, mint magára kap egy öltönyt és egy szemüveget és máris úgy néz ki, mint egy hétköznapi férfi, de a legfélelmetesebb az az, hogy úgy is viselkedik, legalábbis egy darabig. Viszont nem csak főszereplőnk mindennapjaiba kapunk betekintést, hanem a lelki-világába is, bár azt nem kötik az orrunkra az alkotók, hogyan lett Zito ilyen problémás figura. Sebaj, mert így is működik a karakter, akit egy idő után eléggé megsajnálhat a néző, így ez a film nem csak horrorként, de drámaként is jól működik.

De ha már horror, meg kell említenem a gyilkosságokat, melyek igencsak látványosra sikeredtek. Az egyik emlékezetes jelenetben például szétlőnek egy fejet! Ezekért az ínyencségekért Tom Savini volt a felelős (ő az a szerencsés, akit alacsonyabbá tesznek egy vadászpuska segítségével), munkájába pedig nem is lehet belekötni. Amivel baj van, az a cselekmény. Hiszen elképesztően egyszerű, de ezzel még nincs gond, azzal már igen, hogy sok helyen leül a tempó. A másik negatívum pedig a mellékszereplők játéka. Zito áldozatai meglehetősen idegesítők, főleg az a nő, akit a metróban "lep meg". Szinte mindannyian teljesen irreálisan cselekednek az adott helyzetben, egyszerűen rossz nézni, amit művelnek. Mondjuk ennek az oka abban keresendő, hogy költségkímélés szempontjából a készítők pornóban jártas hölgyeményeket szerződtetek az áldozatok szerepére, így tőlük nem is szabad Oscart érő alakításokat várni. Összességében, ez egy meglehetősen hatásos, néhol igencsak brutális horror, ami időnként átcsap drámába, de ezt legalább jól teszi, köszönhetően a főszereplőnek, Joe Spinell-nek, aki kiválóan teljesít a szerepében. 

7/10 

Álmos kisvárosba költözik anya és fia - Mary és Charles. Hogy miért, azt a film elején megtudhatjuk. Elkövetőink az alvajáróknak, azoknak a ritka, vérszomjas és varázserejű alakváltóknak a fajához tartoznak, akik fiatal lányok vérével táplálkoznak.

Charles hamar ki is veti a hálóját Tanyára, egy ifjú, helyi leányra, akit különösebb erőfeszítés nélkül is levesz a lábáról. Viszont nem olyan egyszerű titokban tartani, ha valaki lányokat lopkod és fogyaszt. Az alvajáró család valódi kilétére hamar fény derül, és versenyt kell futniuk az idővel, ha nem akarnak üres hassal továbbállni - vagy itthagyni a fogukat.

Ez a film lenyűgözött. Régi, klisés, teli ostoba szereplőkkel, de imádtam. A film elején mutatott képek az alvajárók családjáról nagyon megkapóak. Nem véletlen sütik el a "bizarr fotó" motívumot több horrorban. Mary és Charles alapvetően szimpatizálásra adna okot, ahogy félnek, féltik egymást, bizakodnak a jobb jövőben, ha nem koronáznák meg bensőséges kapcsolatukat gyomorforgató szexualitással. Főhősnőnk, Tanya minden alkalommal kiakaszt. Ő az az áldozat, akit csöppet sem tudok sajnálni. Normál, átlagos élete és szép, szerető családja ellenére akkora világfájdalom van benne, ami egy tinihez képest is fura. Nem csoda hát, hogy Charles könnyen megszédítette, annál nagyobb csodálkozással vettem viszont tudomásul, hogy Tanya nem hal meg már a film közepén. Érdekesnek találtam a tényt, hogy bár a macskáktól erednek, az alvajárókra mégis halálosak ezek a szőrmókok, Tanyának jól jön tehát, hogy összebarátkozik egy cicával, aki komoly szerepet kap a filmben.

A szerepről jut eszembe, a temetői jelenetnél ha szemfülesek vagyunk, kiszúrhatjuk a temetőőr csodás személyét, aki nem más, mint Stephen King. Jelentéktelen, de annál jópofább karaktere számomra nagyon feldobta a filmet. Brian Krause is a kedvenceim közé tartozik, de ebben a filmben túl fiatalka ahhoz, hogy élvezzem a jelenlétét.

A film végén kapunk végre egy kis igazi vérengzést, bár jó eséllyel meg lehet tippelni, ki hal meg és ki nem. Kissé csalódás nekem a zárás, nem kedvelem a happy enddel végződő horrorokat, főleg, ha ilyen mentalitású szereplő menekül meg, de nem sokat rontott az összélményen. Külön szót érdemel a zenéje, ami nagyon megtetszett.

10/10 

Milyen lehet egy napot átélni újra és újra? Egy vérnélküli és minimális jumpscare-el dolgozó horror-vígjáték elegy megadja a kérdésre a választ. Mindjárt ismerősebb lehet az alapanyag, ha megemlítjük a klasszikus Idétlen időkig-et. Az alkotók olyannyira nem titkolják hogy az előbb említett filmből kölcsönözték a koncepciójukat, még szóba is hozzák egy jelenet erejéig.

Egy flegma, nem túl kedves főiskolás cafka, Tree a születésnapján megkapja az élettől a leckét. Minden egyes nap egy maszkos pszichopata, kinyírja - majd ez a bizonyos nap ismétlődik. Újra, újra, újra és újra.

A film szerencsére nem veszi komolyan magát és abszolút pozitív csalódás volt számomra. Pár negatívumot azonban egyből kiemelnék: minek hatására kezdődik újra a nap? Ez azért érdekelne. A Happy Death Day lehetne feszültebb, véresebb és viccesebb. Bár a fontos műfaji elemek nem hiányoznak (maszkos gyilkos, sikolykirálynő, változatos gyilkosságok) de azért van egy enyhe hiányérzetem. A slasher-filmek elmaradhatatlan hajkurászós jelenetei itt is megvannak, mint az összes hasonszőrű alkotásban. A színészek teljesen rendben voltak, még egy kis csavar is jutott a végére.

Tény hogy semmi újdonság nincs a Happy Death Day-ben, de még igy is eltér a mostani szellemes, ijesztgetős egy kaptafára készült filmektől. Szerethető mozit tudott szállítani a Blumhouse, és jön a folytatás Február 14.-re.

8/10

Számtalan horror film készül egy kaptafára a 21. Században, nincs új ötlet és a műfaj is elcsorbult. Azonban van valamennyi reménysugár, a sugár egyik darabja nem más mint a 2008-ban bemutatásra kerülő Eden Lake. Most, a film megtekintése után, dühtől spriccelve írom a sorokat. A rendezőnek eredményesen sikerül felkúrni az egyszerű néző agyát, akár az enyémet. Nem azért mert olyan rossz a film, hanem mert egyszerűen idegörlő, és ez volt a rendező célja.

Egy fiatal pár egy bányatóhoz utazik a hétvégére egy romantikus kiruccanás erejéig. Minden szép és jó, azonban a nyugalmas, meghitt kirándulásba egy helybéli kamaszbanda bellerondit. Lassan és sajnos túl későn, de ráébrednek, hogy egy olyan kalandba csöppentek bele, amit egyáltalán nem biztos, hogy élve vagy egy darabban megúsznak.

Pozitívumként könyvelhető el, hogy a film az elejétől a végéig hiteles tud maradni. A pitiáner sérelmek kibontakozása és az erdő mészárszéké alakulása a nézőt iszonyú lelkiállapotokba taszítja. Akár el is képzelhető hogy a sztori valóságban is megtörténhet. A karakterekről épp eleget tudunk meg, sikerült szerethető figurákat összehozni. Az Eden Lake hangulata a film felétől kezdve kimondottan nyomasztó és kellően brutális. Azonban nem egy hibátlan megkerülhetetlen filmtörténeti mérföldkő. A gyerekszínészeket néhol elég ripacsnak éreztem, főképp a bandavezért. A film eleje pedig kissé vánszorgos, és komolyan vehetetlen. Összességében elég jó, egyszer mindenképpen nézhető mozi. A megszokott klisékben és a feszültségben sincs hiány. Bicskanyitogató, helyenként felkavaró munka, amely talán egyszer klasszikussá válik. 

8/10

Manapság ebben a hatalmas remake áradatban Wes Craven korai horrorfilmjére, a Sziklák szemére is sor került, hogy újrafeldolgozzák. Rögtön az első megtekintésem során annyira tetszett, hogy nem csak a legjobb remake-nek tartom a Texasi újrafeldolgozása mellett, hanem egyben az egyik kedvenc horrorfilmem is lett rögtön.

A legtöbb slasher horrorfilm arról szól, hogy a gyilkos vagy gyilkosok egy csapat fiatalt, leginkább baráti társaságot legyilkol. Ez a Sziklák szeme abban más és abban emelkedik a többi film fölé, hogy itt a "préda" nem egy úgymond idegenek csoportja, vagy jobb esetben baráti közösség, hanem itt a gyilkosok "céltáblája" egy családra fókuszálódik és dramaturgiailag pont ez a adja meg a film hangulatát igazán, hogy itt a szereplők nem a barátaik legyilkolásainak lesznek tanúi, hanem a családjuk szenvedéseivel néznek szembe. A második részében ugyebár ez újból nem érvényes, hiszen ott a nemzeti gárdának kell az életben maradásért küzdeniük.

A történet egy nagycsalád félresikerült útját tárja fel a sivatagban, ahol a szereplőknek a tervezett ünneplés helyett a túlélésért kell küzdeniük. Szerintem nagyon jól lettek összeválogatva a családtagok, ott van a keménykezű ex rendőr, a hebrencs neje, az előnyös kinézetű, kényeskedő lányuk, a karakán tini fiuk (aki szerintem a legjobban alakított az egész filmben), a másik lány gyermek, aki már maga is édesanya, neki a kétbalkezes férje és a csecsemő gyermekük. Külön figyelemreméltó volt a családtagok egymáshoz való viszonya, érezhető volt köztük a szeretet, a kötődés, de emellett szinte minden családtag eléggé ironizált is egymással, ami miatt én szerintem abszolút egy élethű családi képnek mondanám őket.

A történet egyszerűségét kárpótolja a féktelen erőszak. Elég korán elkövetik az első gyilkosságot, így a szereplők is hamar ráébrednek, hogy milyen helyzetbe is kerültek valójában. Ami nagyon tetszett nekem és amit természetesen el is vártam a filmmel kapcsolatban, az a vér és a gore jelenetek tömkelege. Ezekben nem volt hiány. 

Említettem, hogy a legkarakánabb karakter a filmben a kissrácé volt, nagyon jól ki lett találva a személyisége és heves vérmérséklete is csak színezte a karakterét. A másik fontos szereplő a telefonügynök volt, akit az apósa és szinte mindenki kétbalkezes alaknak tartott, aki esetlegesen meglövi magát és még a légkondit sem tudja megjavítani. Érdemes megfigyelni, hogy milyen határozott karakterré vált át a film közepétől, mikortól is a gyermekét elrabolták a mutánsok és onnantól mintha szószerint kicserélték volna.

A mutánsok kinézete a sminkmesterek munkáját egyértelműen dicséri, a kihalt város hangulatos lett, vérben és brutalitásban nem szűkölködött, csakúgy, mint ahogy a folytatása sem.
Csak elismeréssel tudok beszélni erről a filmről, amit a Texasi remake mellett a legjobb feldolgozásnak tartok és egyben az évezred egyik legnagyszerűbb horrorfilmjének is. Ráadásul még a folytatása is tetszett. Kiváló film minden szempontból.

10/10

Az 1974-es Fekete Karácsony és a négy évvel későbbi Halloween, megalapozta a slasher műfajt és a sorozatgyilkosok ünnepnapokon való aktivitását, hogy aztán a '80-as évek első felében az ünnepségek teljes erővel zuhanjanak az arcunkba (1980 - Péntek 13, 1980 - Szalagavató, 1981 - Véres Valentin, 1984 - Csendes éj, halálos éj). Ezen ismert alkotások között, egy kevésbé ismert, kanadai slasher is fellelhető, a Boldog születésnapom! című mozifilm. A filmet az a J. Lee Thompson rendezte, akinek a nevéhez köthető a 4.-5. Majmok bolygója, a Navarone ágyúi, a Mackeena aranya, és rengeteg más alkotás is, viszont a horror műfajában nem alkotott igazán híres művet.

Ennek ellenére a Boldog születésnapom! egy elég figyelemre méltó alkotás. A történet a lehető legegyszerűbb. Van egy gazdag szülők gyerekeiből álló tini közösség, melynek tagja Virginia, aki a történet főszereplője és akinek közeledik a születésnapja. Egy titokzatos sorozatgyilkos áldozatait szedi Virginia ismerettségi köréből. Elképzelhető hogy a gyilkos célja, a születésnap vérfürdőbe taszítása?

A történet tényleg a megszokott, Thompson érezhetően merít a '74-es Fekete Karácsonyból, de némi Péntek 13 áthallása is van a filmnek. A hangulat tipikus '80-as évek eleji slasher, azok ebben, sosem tudtak mellé lőni, természetesen itt sem. Ami igazán ütős a Boldog születésnapom!-ban, az a halálesetek változatossága és ábrázolása. Gyilkosunk eszközökben nem válogatva, olykor Jasont megszégyenítő módon henteli a népet, meglehetősen gore végeredménnyel. A látvány csodálatos, a lelkesedés ezen a ponton, nagyon visszatükröződik. A színészekre felesleges kitérni. Hentesárú minden szereplő, és pont ennyi színészi játékot is igényel a produkció.

A filmet nagyon szívesen ajánlom a trancsír, a slasher, vagy a '80-as évek rajongóinak.
És hogy miért ez a magas pontszám? Spoilerezni nem akarok, nézzétek meg a filmet!

8/10 

Mivel a harmadik rész sem okozott osztatlan sikert így a legújabb verzió még jobban újraértelmezte a legendát. Bizonyos szempontból jó tett neki, viszont olyan otromba változtatásokon is átesett, ami milliók szívét törte össze. Nem véletlen, hogy ez volt a széria záróakkordja és innentől kezdve már jóformán csak remake-ekről beszélhetünk. A kezdés az erős vakukkal jó pont (elegáns tisztelgés), csak aztán az aktuális négy tinédzserünk hihetetlenül siralmas körülmények között esnek csapdába. Konkrétan egy féltékenységi rohamban a kis ribanc (öndefiníció) el kezd vadul száguldozni a középiskolától egészen a kietlen erdőbe. Aztán persze lerobbannak és tudjuk, hogy ki fog jönni segíteni...

A Család megőrizte ezúttal is Bőrpofát és az aszalódott aggastyánt - utóbbiról miért nincs több megemlékezés amúgy? Aztán ott van egy dekoratív nő és egy balfasz idézeteket ismételgető okostóni. Illetve a kötelező "azóta már sztár lett és nem hinnénk el neki ezt a szerepet" Matthew McConaughey is, ki legutóbb a Gyilkos Joe-val ismét megtalálta gyökereit. Szerepe szerint agresszív és elborult, meglepően jól áll neki. Még ha nem kicsit túl is játssza. Az ifjak között pedig látható "meg nem mondanád, hogy ez ő" Renée Zellweger, aki azóta ugye a Védtelen gyermekkel nosztalgiázott egy sort. Bár sikerül még párszor emlékeztetni minket a Nagy Elődre (húskampóra akasztás pl.), de alaposan földig rombolta a kultusz tartó pillérjeit. Egyrészt nem emberhúst esznek, hanem pizzát! WTF?! Ebből következik, hogy a gyilkosságoknál sem az ételszerzés a motivációs erő, hanem valami egészen más.. de azt hagyjuk, mert akkora baromság, hogy agyhúgykövet okoz.

A harmadik változás pedig maga Bőrpofa. Nos, belőle egy transzvesztitát csináltak. Ez mekkora ötlet! Ugyanis végre magyarázatot kapunk anti-hősünk bőrmaszk mániájára! Ugyanis így szeretne nő lenni! Ez pedig, a maga nemében egy kurva jó húzás, dacára is a bizarr harisnyáknak, rúzsos szájnak. Végre egy merész, mégsem a valóságtól elrugaszkodott újítás!

Sajnos azonban ez kevés a boldogsághoz, ugyanis ettől még a film elég gyenge. Forgatókönyvi hiányosságok itt is vannak (az egyik szereplőről megfeledkeznek, egy másik teleportál). Illetve az is gáz, hogy többet tudunk meg a halálra ítélt karakterekről, mint a "last girlről"... Meg eleve, kiveszett belőle az a bizonyos atmoszféra, ami az eddigiekben úgy-ahogy működött. Utóbbi azért is szomorú, mert a rendező részt vett az első rész megírásában is. Érdekesség gyanánt szerintem egyszer mindenképp érdemes rászánni magatokat.

 5.5/10