Az olasz horrorfilmek atyja, Dario Argento, az 1977-es Suspiria cimű filmjével írta be magát a horror képzeletbeli nagykönyvébe. Argento és forgatókönyvíró-cimborája, Daria Nicolodi, a Suspiria de Profundis (Sighs from the Depths) című prózaverset vették alapul, amelyet Thomas de Quincey írt 1845-ben. Innen fakad a cím, és Argento „Három anya”-trilógiájának három vasorrú bábája, akik közül Mater Suspiriorum a Sóhajokban kapott kulcsszerepet, a sötétség úrnője, Mater Tenebrarum a Pokolban (Inferno), míg Mater Lachrymarum a trilógia utolsó részében, immár sajnos a trash határán túlról, a Könnyek anyjában (La terza madre) lépett életbe. A mára már kultuszfilmnek számító Sóhajok, kritikailag és anyagilag is sikeres lett. Mindezt nem lehet elmondani a folytatásairól. Ezért nem is csoda hogy a remake-rendezője Luca Guadagnino kemény dióba harapott.
1977-ben a kettészakadt Berlinben Susie Bannion (Dakota Johnson) érkezik hogy tovább fejlessze a tánctudását, egy méltán híres intézménybe. Rövid időn belül felfigyel rá a társulat egyik vezetője, Madame Blanc (Tilda Swinton), aki azonnal a szárnyai alá veszi a tehetséges lányt. Susie tánckarrierje meredeken ível felfelé, miközben több lány is eltűnik rejtélyes körülmények között. Kapunk egy mellékszálat is, amiben egy pszichológus (úgyszintén Tilda Swinton) a páciense (Chloe Grace Moretz) után nyomoz, aki szintén a tánctársulat tagja volt.
Míg Argento a csodaszép képek és a hangok pszichedelikus elegyével érte el a máig tartó hatást, addig Luca Guadagnino plusz szálakal (Történelmi vonal: kettészakadt Berlin, terrorizmus, a nácizmus utórezgései és szörnyű emléke), brutalitásal ruházta fel a mozit. Az egész film rettentő lassan építkezik egészen addig amíg rá nem jövünk, hogy képtelenek vagyunk levenni a szemünket a vászonról. Nem csak a látványvilág miatt, hanem mert olyan erővel dolgozik, vagy mert olyan gore jelenetek vannak benne, amitől leesik az állunk.
A Fő táncjelenet zseniális. A lányok öltözete és kifestése egész egyszerűen lenyűgöző. Az atmoszféra nem éppen kellemes és a film végéig nem is ereszti el az embert. A brutalitás szépségként jelenik meg, a halál pedig gyönyörűségként. A színészi játék remek, Dakota Johnson megmutatta hogy több egy Árnyalatos borzalmatlankodásnál, Madame Blanc-ot alakító Tilda Swinton szintén zseniális, ráadásul én azt csak utólag tudtam meg, hogy egyszerre három szerepet is játszik a filmben, amiből kettő kifejezetten jelentős. Érdekesség hogy pár jelenet erejéig az 1977-es Sóhajok Suzy-ja, Jessica Harper is feltűnik.
Nem tudom ezt a lélekgyötrő rémálmot mindenkinek nyugodt szívvel ajánlani, csak olyan tegyen vele próbát, aki szereti a művész és brutális filmeket. Az biztos, a befogadóra erőteljes hatással lesz. A Sóhajok egy gyönyörű, ocsmány és igényes művészfilm, amit bátran odalehet majd jópár év múlva listázni az Ördögüző vagy az eredeti Sóhajok mellé. 9/10
