Mostanában nagyon divatos a szuperhősökről filmeket készíteni. Az se baj, hogy ha bevételi rekordokat döntögetnek. Legalább valaki jól megtömheti a zsebeit, mi meg egy élménnyel térünk haza, esetleg némi csalódással. Szóval szuperhősnek lenni egyáltalán nem könnyű feladat, hiszen a világ megmentése alapból a tennivalók közé tartozik. Aztán jöhetnek az egyéb mellékküldetések, mint például az univerzum más planétáinak a megmentése, vagy éppen leigázása. Az se baj, hogyha a színes jelmezbe bújt szereplők viccelődve adják elő a rájuk váró feladatok kommentálását, hiszen a mozinéző mosolyogva jobban el tudja hordozni a terhét annak, hogyha mégsem állnak nyerésre a kedvenc figurái. Viszont a szuperhősökről készült mozik általában nem tartoznak bele a horrorfilmek kategóriájába, bár a Venom meglátásom szerint némileg karcolgatta a határait.

   James Gunn-ék már bemutatták, hogyan lehet jó/vicces szuperhősös filmet készíteni a Galaxis Őrzőivel, amit én személy szerint nagyon kedvelek, és bátran merem állítani, hogy az egyik legjobb produkció a témában. Éppen ezért, kicsivel nagyobb elvárásokkal ültem le megnézni a Brightburn – A Lángoló fiút, ahol a főszereplő kamasz gyermek testesíti meg a gonosz szuperhős történetét. Nagyjából minden úgy kezdődik, mint ahogy Superman-t is megtalálták a nevelő szülei a „lezuhant” űrutazós alkalmatosságban. Brandon is fentről érkezett közénk és mit ad Isten, pont egy farmer házaspár otthonától nem messze csapódott be. Persze Tori és Kyle Breyer azonnal örökbe fogadják a sérült űrhajó csecsemőjét. Mikor Brandon eléri a pubertás kor kezdetét rájön, hogy sokkal erősebb, okosabb, mint bárki a környezetében. Ezt az erőt, viszont nem arra használja fel, hogy segítse az emberiséget. Szépen lassan megöli azokat a személyeket, akik úgymond az „útjába” kerülnek.

  Morálisan fejletlen döntésekkel igyekszik Brandon megoldani a rá váró pusztító feladatot. Mi meg értetlenül ülünk a mozivászon előtt és próbáljuk megérteni a miérteket, de hiába. A Lángoló fiú készítő nem térnek ki külön arra, hogy adjanak egy kis hátteret Brandon mészárlási vágyainak. Csak úgy gonoszt csináltak egy fiúból, aki zsákkal a fején igyekszik frászt hozni a vétlen áldozatokra. Persze a hatásvadászat kedvéért sokszor elnyújtották a macska-egér játékot, ami már időnként az idegesítő kategóriába csapott át. Többször azt éreztem, hogy a film nem is akar másról szólni csak arról, hogyan cserkészi be a repkedő tini-gyilkos az embereket, amit a végén humán testrészek leszakadásával akartak megkoronázni. A stáblista olvasása közben több szálon futó, hatalmas űr tátongott az elmémben, mert fogalmam se volt arról mi volt az értelme az egész vérbosszús históriának.

  Végül is az eredmény egy középszerű horrorfilm lett, de azt gondolom vannak mozirajongók, akik még lejjebb fogják húzni Brandon eszeveszett ámokfutását. Viszont reménykedek abban, hogy talán tíz év múlva csinálnak a Lángoló Fiúból egy remake-t. Akkor talán kiköszörülik azokat a kellemetlen csorbákat, amivel teletűzdelték a mostani produkció közel másfél óráját.

5/10                                                                                                                                                SzG

Oh, azok a nyolcvanas évek! Minden neon, és élénk színekben pompázott, a rádiókból szüntelenül szintipop szólt, és ez a dicső korszak sorra-rendre gyártotta a slasher-reneszánsz alkotásait. A trendinek számító zsáner elharapódzott, majd egyre jobban az ernyedés mély mocsarába süppedt, már mindent ellőttek korábban a nagyok. Nem sokra rá a zsánernek végleg befellegzett. Szerencsére számos, mára már klasszikussá vált mű bizonyosságot adott arról, hogy az emberek nem feledkeztek meg egykönnyen a slasherekről.

Rosemary levélben szakít az éppen a fronton harcoló barátjával a II. világháború idején. Nem sokkal ezután a lány érettségi bálján egy katonaruhás alak megöli Rosemary-t és az új barátját. 35 évvel később visszatér a katonaruhás szörny és egy iskolai bálon egymás után végez a diákokkal.

A The Prowler tipikus slasher jegyekkel operáló alkotás, a megtestesült vértől tocsogó bűnös élvezet, megfűszerezve Tom Savini groteszk, realisztikus speciális effektjeivel. Szinte érezni lehet a szakadó inak, és a roppanó csontok neszét, valamint a friss hús és az alvadt vér szagát. Véleményem szerint slasher mércével mérve, kis híján tökéletes a The Prowler és mivel mégiscsak ajánlani szeretném ezt a filmet, célszerű előbb letudni a negatívumokat. Színészi játékról, alakításról gyakorlatilag nem is beszélhetünk és jó előre rá lehetett jönni a gyilkos személyére is. Viszont, több negatívumot nem tudnék felsorolni ellene. Mert egy igencsak hangulatosra, ötletdúsra sikeredett, durva gore jelenetekkel teletűzdelt alkotás lett. A gyilkos külleme is kétségtelenül emlékezetesre, kellően félelmetesre sikeredett. A katonai gúnya és az ötágú vasvilla, mint gyilkos fegyver pedig kitűnő párosítás.

Ahogy egyre mélyebbre és mélyebbre ásunk a film vérgőzős univerzumában, olyan szinten járatja csúcsra a pattanásig feszült, véres snitteket a The Prowler. A feszültség fokozatosan, a body count emelkedésével párhuzamosan növekszik. A nagy finálé igencsak emlékezetesre sikeredett. A final girl néha számomra kifejezetten antipatikus figurának bizonyult, ennek ellenére masszívan drukkoltam neki, az elhúzódó kálváriája okán, amit megélt a karaktere.

Habár semmi újat nem mutat a The Prowler, mégis remekül puffogtatja el a szokásos sablonokat. A műfaj szerelmeseinek erősen ajánlott, továbbá bárkinek, aki egy kis agykikapcsoló szórakozásra ácsingózik. 8/10

   A Halloween III csúfos veresége után a producerek úgy döntöttek, érdemes kicsit pihentetni a szériát. Bár az előző rész nem szerepelt túl rosszul a kasszáknál, a világméretű özönvízzel egyenértékű negatív nézői reakciók és kritikák miatt még csak sovány vigasznak is nehezen volt nevezhető a mérsékelt anyagi siker. Így a stúdiónak nem maradt más választása, feltámasztották halottaiból a horror történelem egyik legkultikusabb gyilkosát, Michael Myerst.

  Tíz évvel a Haddonfield-i mészárlás után mindenki Halloween ünnepére készül, nem sejtve, hogy a két lábon járó gonosz, Michael Myers visszatért. Egyedüli célja, hogy végezzen Laurie lányával, saját unokahúgával, na meg mindenkivel, aki keresztezi az útját.

  Már a második rész során érezni lehetett az egyre felkapottabb slasher divathullámot, ez azt jelentette, hogy az egymástól némileg eltérő másolatok mind-mind többet, jobbat, nagyobbat, durvábbat akartak kínálni John Carpenter klasszikusánál, ami igazi megkerülhetetlen mérföldkő a horror zsánerében. Így ha nem is tudták felülmúlni minőségben az első Halloweent, goreban azért irdatlan mennyiségű ellenfele akadt. Viszont a Halloween 4 sokkal szerencsétlenebb helyzetben volt, mivel 1988-ban jött ki, a slasher alműfaja jelentősen gyengülni kezdett, és már nem állt messze attól sem, hogy az utolsókat rúgja. A nézőközönség szinte már mindent látott, nehéz lett volna nekik újat mutatni. Mindemellett az olyan, Michael Myers után megszületett horror ikonok, mint Freddy Krueger, vagy Jason Voorhees sokkal fogyaszthatóbb, véresebb kalandot kínáltak a zsáner szerelmesei számára. Szerencsétlen Michael talán kissé háttérbe szorult, és nem igazán tudta felvenni velük a versenyt. Az a rémalak, aki egy évtizeddel ezelőtt beindította a gépezetet, immár halovány másolata lett önmagának, ebből kifolyólag a Halloween 4 sem más, mint egy szokásostól jelentősen nem eltérő és vérszegény slasher. Ettől függetlenül igenis nézhető darab, ráadásul Michael unokahúgát megszemélyesítő Danielle Harris színészi játéka nagyon jó, és kellően hiteles, Dr. Loomis más néven Donald Pleasence is próbálja menteni, ami még menthető.

  Néhány jól sikerült feszült jelenettel, néhány ötlettelen és unalmas gyilkossággal és néhány figyelemfelkeltő, izgalmas szegmensel (amikor a redneckek tudomására jut hogy Michael újra gyilkolja és írtja a populációt haddonfieldben, felfegyverkezve elindulnak, de rossz embert lőnek agyon véletlenül) megtűzdelve a negyedik rész igazából még adja magát. Kliséi ellenére is, hatalmas sikert aratott, mozikban kasszát robbantott, ami értelemszerűen folytatásokat is szült. tehát tulajdonképpen innentől számítható Michael Myers karakterének totális “kiherélése”, és sírba taszítása.

  Mindent összegezve egy sokkal gyengébb folytatása, az eredeti Halloweennek, de a legrosszabbnak semmi esetre sem mondanám. Egyszer nézhető, szórakoztató darab.

 6/10

Kifejezetten szeretem a '80-as évek üldözős-szabdalós slasher horrorjait. Az ikonikus gyilkosokat, jellegzetes fegyvereiket, és azt a hangulatot amely ezt a korszakot többek között jellemzi. Ennek ellenére az 1981-es Az erdei fantomhoz még nem volt szerencsém. Hogy ez jó hír vagy rossz, rövidesen kiderül.

A Blackfoot táborban pár gyerek meg akarja leckéztetni a tábor gondnokát, Cropsyt. Azonban a dolgok rosszul sülnek el, szó szerint. Cropsy elevenen megég és kórházba kerül, ahonnan 5 év múlva kiengedik. Előbb tesz egy kis kitérőt, majd megindul a Stonewater táborba, hogy bosszút álljon.

A történet pofonegyszerű és szögegyenes, csavarról szó nincsen. Nos tehát, ugye van egy bosszúszomjas gyilkos és egy csapatnyi tinédzser. Egy szó mint száz, nem estek túlzásba a sztori kidolgozását illetően, úgy gondolták ennyi is bőven elég lesz a sikerhez. Nem jártak nagyon messze az igazságtól. Alapjában véve -szerencsére - a karakterek nem voltak fájdalmasan buták és irritálóak, és a kerti olló, mint gyilkos fegyver is jó ötlet volt a készítők részéről. Az erdei tábortűz mellett előadott történet is jól meghozta az alaphangulatot, maguk a gyilkosságok durvák és gusztustalanok voltak, remek volt, hogy a gyilkos szemszögéből láttuk ezeket és az alapkonfliktus is egész hihetőre sikeredett. Volt egy lassú sodrású légköre a filmnek, hogy vajon kiket, milyen időrendi sorrendben fog elkapni a gyilkos?

Az egyik legnagyobb problémám a filmmel kapcsolatban, hogy a tinik közötti párbeszédek néha elég esetlenek voltak. Ennél azért egy kicsit több energiát kellett volna belefektetni abba, hogy ne ilyen bugyuta, értelmetlen mondatokat adjanak a szájukba. A másik nagy problémám, az hogy a készítők megpróbálkoztak azzal, teljesen feleslegesen, hogy összezavarják a nézőt. Ám ez első körben még elnézhető lett volna, viszont nem sikerült ikonikussá vált gyilkost és gyilkosságokat kapnunk. Valami oknál fogva ez a gondnok nem adta át, hogy mennyire ijesztő, elrettentő, sokat nem is foglalkoztak a háttérsztorijával, nem tudott megijeszteni.

Igazán kár érte. Félreértés ne essék, nem vártam világmegváltást, de szerintem azért ennél egy kicsit többre van szükség. Habár remekül szórakoztam rajta, egyszer meg lehet nézni.

6/10

Az 1984-ben bemutatott Rémálom az Elm utcában mind anyagilag mind kritikailag, az eredetisége miatt elsöprő siker lett, a folytatást azonnal berendelték, és szinte rekordidő alatt hozták össze. Ez azonban közel sem sült el jól, az első hatását már nem sikerült megismételnie, ezért a készítők valami teljesen mással próbálkoztak. Lássuk milyen is lett részletesebben a Rémálom franchise második felvonása.

Öt éve már, hogy Nancy Thompsont rémálmok gyötörték az Elm utcában, s közben a házba új lakók költöztek. Jesse-t a beköltözés pillanatától kezdve rémálmok gyötrik, de a szülei nem aggódnak, azt hiszik, hogy csak a beilleszkedés nehézségei viselik meg a fiút. Jesse új barátnőjéhez, Lisához fordul, és lassan összeáll a kép az épület lidérces múltjáról és Freddy Kruegerről, akit már évekkel korábban meggyilkoltak. Hiába tudják azonban, hogy Freddy már nem él, a fiú úgy érzi, hogy férfi sötét, titokzatos, gyilkos énje egyre inkább elhatalmasodik benne.

Mivel Wes Craven hevesen ellenkezett, mikor szóba jött a folytatás, ennek okán az 1982-ben készült Egyedül a Sötétben című filmért felelős Jack Sholder került a rendezői székbe. Sajnos észlelhető a minőségcsökkenés az első részhez képest. Jóval egyenetlenebb a története, szétesik, a karakterek egysíkúak, teljesen kiszámítható döntésekkel. Szívből haragudni azonban mégse tudok a filmre. Magával tudja ragadni a hangulata a nézőt, a díszletek és az effektek is nagyon jól el lettek találva. Robert Englund lubickol a perverz humorú, pengés kesztyűs Freddy Krueger szerepében. Az iskolabuszos rémálom és a "bulin" történő mészárlás szekvenciáért pedig extra piros pont jár. Viszont a film ezer sebből vérzik. Komoly foltok vannak, nem konzisztens önmagával a történet. Mikor írt Nancy naplót? Akik látták az első részt, azok pontosan tudják, hogy Nancy nem vett sem tollat, sem naplót a kezébe. Ezt követően, valamilyen oknál fogva Freddy egy testrabló démonként jelenik meg a filmben. Ebből fakadóan valamiért ki akar lépni a főszereplő testén keresztül és vissza akar térni a valóságba. Ezt most miért kellett? Ezzel pont értelmét veszti a film, hiszen a Rémálom franchise történetei nagyrészt álomvilágban játszódnak.

A gyilkosságok se nem túl véresek, se nem túlságosan fantáziadúsak. Nem mellékesen a főszereplő srác (függetlenül attól, hogy szerintem amúgy nem játszott rosszul) nagyon irritáló volt számomra. A folytonos nyafogása a végére már nagyon idegesített. Az első rész film végi fináléjának nem hogy árnyékát, még emlékét sem sikerült megeleveníteni! Freddy nagyon keveset szerepel, viszont amikor megjelenik garantált a libabőr. Le a kalappal a maszkmesterek előtt, az arca ismét ocsmány és visszataszító. Hátborzongató látványt nyújt. Érdekesség hogy míg az a első rész a tinédzserkor nehézségeit és problémáit vette górcső alá, addig ez a "szexualitás és identitás" témakörét járja körül. Homoerotikus felhangja miatt kultfilmmé vált a meleg közösségben.

Bár összességében nem olyan nyomasztó, nyakatekert, helyenként pedig ijesztő mint a klasszikus első rész, de tulajdonképpen egészen szórakoztató, néhol ötletes folytatás lett.

6/10

Egy nyaralás alatt lévő család, Carter-ék a kopár Nevadai sivatagon vág át, remélve hogy megtekinthetik a régi ezüst bányát. Miután lerobban az autójuk, hamar rá kell jönniük, nincsenek biztonságban, egy kannibálhorda módszeresen megpróbálja őket levadászni. A horda vezetője pedig nem más, mint, Papa Jupiter, egy erőszakos bolond, aki elrabolt feleségével hozott létre egy torz családot. A Carter családnak, nem csak a kannibálokal, kell felvenniük a harcot, hanem a természet erőivel is.

Az 1977-es The Hills Have Eyes nagyon gyorsan a feledés homályába borult, méltatlanul elfeledett alkotása ez, az amerikai horrorfilm mesterének, Wes Craven-nek. A sztori kőegyszerűsége ellenére a feszültség szinte végig tapintható. Némi meglepetés, hogy színész fronton elég gyenge az összkép. A színészi játék, számomra túl mesterkélt és Színpadias volt. Mai szemmel nézve ez a film egyik leggyengébb pontja. A képi világ, az öltözékek, a színek és a látvány kimondottan jól tükrözi a hetvenes éveket, emiatt egészen hangulatosnak mondható. Nincsenek benne felesleges üresjáratok, a történet ugyan néhol megpihen, de aztán újra ugyanazzal a lendülettel halad tovább. Az egész filmet belengi a B-filmek hatása, és egy sajátos varázst kölcsönöz neki. A The Hills Have Eyes nagy erőssége, hogy nagyon jól, fokozatosan építi fel a feszültséget, hogy aztán következzen a finálé, ahol jócskán elszabadulnak az indulatok. A feszült történethez hozzá tesz a film kicsit lassú, kimért tempója és a nagyon nyomasztó, jelenetekhez simuló zenéje. Ha valaki a Moteleken meg a Final Destination-on szocializálódott, annak valóban vontatottnak tűnhet. Mielőtt véget ér a cikk, elhoztam nektek pár érdekességet a filmről.

Wes Craven-re különösen nagy hatással volt Tobe Hooper idegtépő grindhouse klasszikusa, az 1974-es eredeti Texasi Láncfűrészes Mészárlás. Craven először fanyalogva fogadta a film címét, hisz ő eredetileg Blood Relations-nek akarta keresztelni a moziját.

A film eredetileg a X-es besorolást kapott volna az NMHH-tól. Ezt a korhatár-besorolást a 18-as karikás filmeknél is durvább, azaz kizárólag felnőttek számára ajánlott. Ezért Wes megvágta a filmet, véglegesen R besorolást kapott.

Röviden összefoglalva, a The Hills Have Eyes alapvetően szórakoztató, de nem könnyed szórakozást nyújt, mivel az utolsó fél órája egy feszült thriller. 8/10

Jordan Peele, a Tűnj el! direktora, új mozija, a Mi eléggé erős menetnek tűnt, és az előzetese sem ígért mást, mint színtiszta őrületet. Sajnálatos módon nem fogok beszélni túl pozitívan az alkotásról.

Miután sokkolta a kortárs popkultúrát és új mércét állított fel a provokatív, társadalmi kérdéseket feszegető horror műfajában első rendezésével (Tűnj el!), az Oscar-díjas Jordan Peele egy újabb eredeti rémálommal tér vissza, melynek írója, rendezője és producere is. A napjainkban az észak-kaliforniai tengerparton játszódó történetben Adelaide visszatér gyermekkori otthonába férjével és két gyermekükkel. A nőt egy megmagyarázhatatlan és feldolgozatlan gyermekkori trauma kísérti, és most különös egybeesések sorával találja szemben magát. Paranoiája fokozódik, ahogy egyre biztosabb lesz abban, hogy valami rossz fog történni a családjával. Miután eltöltenek egy feszült napot a barátaikkal, Tylerékkal a tengerparton, Adelaide és a családja visszatérnek a nyaralójukba. Amikor besötétedik, Wilsonék észreveszik egy család sziluettjét, akik egymás kezét fogva állnak a kocsibejárójuknál, és furcsán ismerősnek tűnnek...

Peele egy meglehetősen erőtlen produkciót szállított, kaptunk egy színtelen-szagtalan-semmilyen valamit, ami tök unalmas lett. A készítőknek azt sikerült elérnie, hogy ne legyen élvezhető mindaz, amit a képernyőt láthatunk. A Mi ugyanis nem volt képes felvonultatni olyan karaktert/karaktereket, akiért/akikért szorítani tudtunk volna. A színészek jól játszanak, a probléma az, hogy az eljátszandó karakterek primitívek és bugyuták. Számos esetben éreztem úgy, mintha a produkciót csak egy hajszál választaná el attól, hogy átváltson egy vígjátékba. 

Ami pedig az ijesztgetéseket illeti, és pozitívumként emelhető ki, az hogy egy darab jump scare sincs, semmiféle erőltetett jelenet, csupán a helyzetből adódó alapvető rémület, és az okosan használt kamera (A kameramunka különösen ügyesen segíti a feszültséggel teli hangulatot.)

A Mi végül inkább egy kihagyott ziccernek mondható alkotás lett, ami ha egy jó rendező kezébe került volna, akár instant klasszikusá is válhatna. Nem rossz film, ráadásul igen kemény és elgondolkodtató kérdésekkel foglalkozik, ami ad egy komoly töltetet is a filmnek, és ezáltal más szintre helyezi ezt az átlagos thrillert. Bár bizony elég unalmas, és logikailag is akadnak buktatók. Jobb lett volna, ha nem üres tekintettel kelek fel a monitor elől. Nagyon kár érte, de egy próbát mindenképpen megér a Mi. 5/10

Nem sokan tarják egy kimagasló horrornak, de az is biztos, hogy nem lehet csak úgy ellapozni a 2001-es Jeepers Creepers, magyarul Aki bújt, aki nem c. film felett. Nem mutat semmi újat, de  a megszokottat úgy tálalja, hogy a nézőt garantáltan odaszögeli az adott vetítő médiumhoz.

Történetünkben Darry (Justin Long) éppen viszi haza nővérét Trish-t (Gina Philips) a vészes hírű kilences úton, amikor egyszer csak fel nem tűnik egy ósdi, de mégis bizarr módon eleven kocsi, és sofőrje üldözőbe veszi őket. Ezek után fény derül arra, hogy az a személy, aki nem kis fejfájást okozott Trishéknek, nem emberi lény, de nagyon is szereti az embereket – megenni vagy éppen művészeti alkotásokat gyártani belőlük. Ezen tudással a birtokukban azonban mindenki bolondnak tekinti őket, kivéve egy médiumnőt, Jezelle-t (Patricia Belcher), aki többször is figyelmezteti hőseinket a veszélyre – hiszen a lény immár rájuk vadászik.

Hol is kezdjem? Az alapfelállás egyáltalán nem egyedi, de az, ami végül kibontakozik belőle, az több, mint érdekes: a főhősök közül talán Darry az érdekesebb, hiszen ő találkozik először a lénnyel, Creeper-el (Jonathan Breck), és fedi fel valós valós kilétét, és ő is fél jobban, ami később nagyon meghatározó lesz. Trish eleinte eléggé idegesített, de aztán a vége felé egy sokkal szimpatikusabb oldalát mutatta meg a nézőnek – kár, hogy a csúfos véget nem kerülhette el. Kissé furcsa, de alapvetően létalappal rendelkező szereplő volt Jezelle, aki tudott, látott dolgokat, és félt is közben (mert a maga jövőjét nem látta), de felvette a kesztyűt és segített Darryéknek.
De persze az abszolút etalon, az maga a Creeper: kevés tőle ijesztőbb tagot tudnék felsorolni horror palettáról, és nem véletlenül vált ikonikus figurává. Nem ember, és az is meglehetősen bizarr, amikor emberi módon cselekszik (pl: zenét hallgat), de ezek a dolgok csak még jobban fokozzák a végjátékban lezajló tettének vérességét. 

Én szeretem az egész filmet, úgy ahogy van, mégsem mehetek el az egyetlen és legnagyobb hibája mellett: a Jeepers Creepers sok minden, de nem ijesztő. Mindenképpen érdekes és eléggé kettős hangulatot teremt a film, de nem hátborzongatót, bár elismerem, van egy-két jobban sikerült jelenet. Horror fanonak erősen ajánlott, bár azt, hogy mindenki élvezni is fogja, nem tudom garantálni.

Aki bújt, Aki nem 2 - A második este (2003) 

Akármennyire is szerettem a horrorfilmnek legtöbbjét, azt ki nem állhatom, ha egy darabról csak úgy övült az, hogy a pénz miatt csinálták – kiváltképp,ha folytatásról van szó. Nos, az Aki bújt, aki nem 2: A második este elkövette ezt, én meg nem tudtam hova tenni a benne látottakat.

Első jelenetsor még jóval az első filmcselekménye előtt zajlik, amikor is egy helyi farmer Jack Taggart (Ray Wise) fiát elragadja a Creeper, ő pedig ezek után elszántan próbál végezni a lénnyel. Itt ugrunk pár évet, és azt látjuk, hogy egy busznyi  tini utazik haza egy bajnokságról, amikor is útközben lerobbannak és, hogy a cseresznye még meglegyen a tejszínhabon: az egyik lánynak Minxie-nek (Nicki Aycox) l látomások jelennek meg a Creeper korábbi tetteiről és próbálja figyelmeztetni társait a veszélyre, kevés sikerrel.

Elrettentő példakánt igen, normális folytatásként – de még csak önálló alkotásként  – azonban kicsit sem tudom ajánlani ezt a filmet. Kapkod, minimálisan törődik az előzménnyel és, finoman szólva is idiótának tekinti a nézőt – hiszen azt hiszi, hogy pár visító tini és egy-két véresebb jelenettel már megvett minket kilóra.

Freddy Krueger ötödször csap le a védtelen Elm utcai középiskolásokra, hála a producerek pénzéhes mentalitásának. Persze ezúttal egész más módot eszelt ki újdonsült ellenségei ellen, de az már nem olyan biztos, hogy a fiatalok hagyni is fogják magukat.

Freddy Krueger (Robert Englund) újra lecsap. Elsőként Alice (Lisa Wilcox) barátját öli meg, majd hamarosan elintéz mindenkit, aki a lány környezetébe kerül. Alice egyetlen lehetséges szövetségese Amanda Krueger (Beatrice Boepple), Freddy régóta halott mamája. Krueger mama előélete zaklatott, hiszen azután adott életet szörnyszülött fiának, hogy őrültek házába zárták. Amanda lelke csapdába esett, de ha Alice-nek sikerül megszabadítania, a mama megfékezheti vérszomjas fiacskáját, Freddyt.

A jó öreg Krueger bácsi meglepetést tartogat a gyerkőcök számára: mindenkinek személyre szabott halált választ! „Az vagy, amit megeszel!” – mondja Freddy egy szerencsétlen kölöknek, aki épp a saját béltartalmát eszi, amit csíkos pulóveres barátunk adott a szájába... Női főszereplőnk sokáig nagyon idegesítő, de a végére egészen elviselhetővé válik. Nem mintha többet vártam volna, elvégre egy slasher-ről beszélünk, örülhetünk, hogy egyáltalán kapunk valamicske alakítást. Hiába a feszített tempó, ennek a filmnek is megvannak a maga hiányosságai. Először is kezdjük ott, hogy sokszor kifejezetten furcsán hatnak egyes jelenetek, bár ez tényleg a korszakbeli eltérés miatt van, vagy például a gyilkos feléledését ábrázoló jó 10 perces szekvencia rémesen rossz – az ultra-béna Freddy-baba miatt. A történeten pedig kissé összecsapottság és meggondolatlanság érződik. A látványvilág nagyon jó, mind az elmegyógyintézet falai, mind az álomjelenetek átadják a film remek hangulatát, ahogyan a zene is tökéletes, ahogyan azt már az előző részekben megszokhattuk.

Robert Englund továbbra is remekel Freddy Krueger szerepében, még azt is megkockáztatom, hogy karaktere végleges elmozdulása a ripacs szereplő irányába valamilyen szinten jót tett neki. Olyan, mintha minden egyes résszel egyre jobban egyéválna a figurával. Jobban érti, jobban játssza, jobban átéli. Ugyan a film még mindig leköti az embert és elég szórakoztató, de már közel sem ugyanazon a színvonalon, mint a négy előd.

Messze nem olyan ijesztő és nyomasztó, mint a kultikus első rész, mégsem válik komolytalan ripacskodássá. A szereplők végig szerethetőek, a tét minden eddiginél nagyobb, a halálok látványosak és kreatívak, Freddy pedig élete egyik legnagyobb formáját hozza. Instant szórakozás minden horrorrajongónak. 7/10