A Suspiria című film Argento ismert Anya-trilógiájának első darabja. Dario Argento a specifikusan olasz műfajtól, a giallótól tért át, ekkor kezdte el a szürreális mese és a horror műfaj kereszteződését. Az 1977-es klasszikus boszorkányhorrort még két folytatás kísérte: 1980-ban az Inferno és a 2007-ben a Könnyek anyja. Argento filmjeinek főgonoszai három boszorkány, akik a világot uraló minden gonoszság anyjai. Név szerint Mater Suspiriorum, Mater Tenebrarum és Mater Lachrymarum. Ma a Sóhajok anyjának, Mater Suspiriorumnak vesézem ki a filmjét nektek, persze a saját szám íze szerint.
1976-77-ben az addig főleg thriller-rendezőként ismert Argento elkészítette gótikus horrorfantáziáját, sötét meséjét boszorkányokról, gonoszságról, gyilkosságról és árulásról. Az elképesztő színhasználat és a kitűnő kameratechnika segítségével teljesen új világot alkotott Argento a Suspiriában. Nem csupán a vizualitás határozza meg a film atmoszféráját, hanem a Goblin együttes csodálatos instrumentális zenéje, amely különös démoni kántálásokkal átszőtt vokális elemekkel építi fel a Suspiria mágikus hangvilágát.
Keserű csalódás volt a Sóhajok, nagyon erőtlen. Sajnos azt kell hogy mondjam ez a film ma egyáltalán nem állja meg a helyét. Az egyik gyenge pont számomra a történet. Borzasztóan primitív és semmi váratlan, lenyűgöző nincs benne. Ez még megbocsátható lenne, ha korrekt lenne a kivitelezés és a összhatás. A hangulatfokozás számomra talán kicsit túlságosan is intenzív volt. Argento mozija leginkább a szín- és zenehasználatban csúcsosodik ki. Sárgák, zöldek és kékek jellemzőek, a film domináns színe azonban kétségkívül a piros: vér, emberi szervek, épületek külső és belső falai, de maga a világítás is gyakran a vörös árnyalataiban pompázik. Az operatőri munkára és a vágásra egyáltalán nem lehet kifogás, hiszen ezek a színek beleégnek a néző retinájába. Több pozítivumot nem tudnék felsorolni. Bárgyú sztori, használhatatlan dialógusok és pocsék színészi játék, ami szándékosan túldramatizált, túljátszott. Direkt nem említettem meg a szánalmat keltő lomha gyilkosságokat, mert tisztában vagyok vele, hogy ez egy 1977-es film. Fura, hogy egy filmes stílus azzal hódit, hogy számos eleme hasznavehetetlen.
A gyenge párbeszédek egyenesen nevetségesen hatnak, néha indokolatlanul hosszú snitteket láthatunk és a film egyik erősségét a nagyon erős zenét és a szürreális színkavalkádot is sikerült hatástalanítani vele. De még szóba sem hoztam a nevetségesen ható meseszerűen ábrázolt boszorkányt. Sajnálom, mert sok lehetőség volt ebben a filmben. Igazából csak egy dolog kellett volna hozzá: jó rendezõ. Nem igazán ragadott magával, és a stáblista lepörgése után azon agyaltam, hogy vajon miért istenítik ezt a filmet.
Összeségében egy egyedi és szürrealista alkotás a Sóhajok, ami mellett azért nem lehet csak úgy elmenni, bár nem biztos hogy mindenkinek elfogja nyerni a tetszését. Argento sajnos nem a félelmetes képsorokra vagy a történetre helyezte a hangsúlyt, hanem inkább a művészi látásmódra és a színpompás képekre. A papírvékony karakterek, a megkopott trükkök és gyilkosságok pedig kissé sutának hatnak mai szemmel. Egyszeri megtekintésre ajánlott 6/10
